2015. április 15.

Vendégségben - Faust von Gore

Sziasztok!

Nevem Faust von Gore. Ez az első vendég-blogolásom. Ennek alkalmából hoztam nektek három saját versem. Ezennel megköszönöm Infunak a lehetőséget.

A benső féreg
(Doppelgänger)

Én vagyok a szörnyeteg,
a benső gonosz,
lelked falaira borult sötét árnyék,
amit elrejtettél mélyen magadban.
Én vagyok a kárhozatos tó,
a pokol kapuja, a buja ördög,
mely kitörni kész börtönéből.

Száll a hangzatos szózat:
Ismerd meg magadat!
Te elmerülve magadban
velem találkozol.
Lelkek gyikosával,
a ad haraggal amit,
oly mohó módon
próbálsz elrejteni,
visszatuszkolni
a befalazott szobába.

Törött ablaküveg vagyok
a bedeszkázott ablakon,
Önmagam ellen lázadó,
sírban születő, méhben haló
kárhozat vagyok.
Démon vagyok, az az árny
akit csak úgy nevezel
oly hanyagul, hogy ÉN.
Hányszor próbáltál
eldobni magadtól,
megszabadulni tőlem,
hányszor próbáltál jobb
ember lenni.
Bölcsőd voltam,
tanító kéz
és majd sírod leszek.
De akkor sem
tagadhatod meg önmagad.


Én vagyok a kebledben
dagadó kevélység,
kezeidben a tolvaj fösvénység,
Ereidben a bujaság
forró vére,
szemeidben az irigység
lángoló tüze,
Sötét elmédben
a gyűlölet heve,
beleid férges odvában
a falánkság bűze,
én vagyok aki rest a jóra.


Én vagyok a bensőd,
az igazi éned,
én vagyok te,
a benső féreg.


Ima a mindenség urához

 
Vétkes idők, mint tekergő kígyók tengere,
beborítja testem, s lényem egészét.
Hol vagyok s talán vagyok -e?
Világok között bolyongó lélek,
mozdulatlan csigolyái a lázadó létnek...
Univerzum dícséri neved ó Isten.
De miért nem nyilik szám miért néma nyelvem,
hogy dicshimnuszaidat zengje bűnös fejem.
Bosszú galád Istene vagy te...
Kacagva nézed világok roppanó gerincét,
zúgatod fejünk feled bosszúd,
ha birkamód nem követjük szavaid.
De te mondtad, hogy ne menyen le nap
a te haragoddal, de a te napod örökké tart.
Világosságba burkolózó árny vagy te,
s ha szemem rád emelem retináig
égető orcád fényes sötétsége...
Térdre esek előtted és könyörgöm
ne gondolj rám ó Isten..
legyek csak örökké a hátad mögött,
ne emeld felém tekinteted,
mert ha sárba tiporsz is,
nagy nevedet nem dicsérhetem...



Szürkeség

Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogságot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinkben.
Katt katt katt katt...
Monoton kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.

Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.


Ha többet szeretnél olvasni, (nem csak verseket) akkor íme az oldalam:

http://lunaaeternus.blogspot.com/

Még egyszer köszönöm a lehetőséget!




1 megjegyzés:

  1. Névtelen4/28/2015

    "A fő sem zöld már"

    Ez mi? Költői szabadság?

    VálaszTörlés